Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017


	Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017

kronológiák

» kisebbségtörténeti kronológia


1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
intézménymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z
névmutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

keresés

szűkítés

találatszám: 710 találat

lapozás: 1-30 ... 661-690 | 691-710

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm

Névmutató: Szent Mihály

2017. október 14.

Teljesítetlen autonómiaigéretek
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában.
Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson.
Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta.
A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”.
Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg.
Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez.
Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte.
Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta.
A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 16.

Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat…
Régészet a nagyközönség nyelvén – valahogy így lehetne körülhatárolni azt a fogalmat, amit az angolban public archeology-nak neveznek, a magyar nyelvben pedig „közönségrégészet” formában honosodhat meg. Ennek az új szakkifejezésnek azonban többet kellene jelentenie egy világnyelvből átvett újabb terminus technicus magyarításánál: mégpedig mélyreható mentalitásváltást mind a szakma, mind pedig a nagyközönség részéről. Bárhogy is alakuljon a közönségrégészet tájainkon, ahhoz kétség nem fér: sorsa T. Szabó Csaba fiatal történész nevéhez köthető, aki erdélyi viszonylatban úttörőnek számít a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Legújabb kötete – méltatója, Csók Zsolt régészeti szakember szerint - „trendsetternek” minősül ezen a területen.
A közönségrégészetről, e mozgalom fontosságáról, a nyugati példákról T. Szabó Csaba Erdélyi régészet című könyvének bemutatóján beszélt, amelyre az újrainduló Művelődési estek keretében került sor csütörtökön a Györkös Mányi Emlékházban. A kötet az ókortörténész, publicista 2009–2017 közötti tanulmányainak, régészetről és kulturális örökségvédelemről szóló újságcikkeinek gyűjteménye. Ezek tekintélyes része – büszkén mondhatjuk – lapunk, a Szabadság hasábjain jelent meg.
A közönségrégészet fő feladata: élő kapcsolatot teremteni régészek és nagyközönség között, csakis így képzelhető el felelős, a múlt iránt érdeklődő, régészeti örökségünket ismerő és védő nagyközönség nevelése, vallja a szerző. Példának Verespatak esetét említi. Az az öntudatos civil hozzáállás - bár itt elsősorban környezetvédők fellépéséről van szó –, amely Alburnus maior védelmére kelt, megmentette – egyelőre legalábbis – a térséget az újraéledt aranyláz pusztító hatásaitól. És megmenthette volna Gyulafehérvár főterének régészeti emlékeit is, teszi hozzá a szerző, aki maga is szemtanúja volt a vár felújításakor tanúsított szakszerűtlenségnek. A fegyházi rabokkal és bulldózerekkel rekordidő alatt elvégeztetett munkálatok során nem csak a honfoglaláskori szintet nem dokumentálták, mi több, gyakorlatilag letarolták, hanem a kutatott római leleteket is meglehetősen szelektíven gyűjtötték, kerámia darabok, oszlopfő maradványok estek a jelenkori barbarizmus áldozatává. Amíg az emberek csak köveket látnak, nem becsülik meg azokat. Hogy sajátjuknak, saját örökségüknek tekintsék ezeket, az neveléssel érhető el, véli a szakember.
A szerző meggyőzően, lelkesedéssel beszélt a nyugati világban immár két évtizede tudatosan folytatott közönségrégészeti stratégiákról, azokról a módszerekről – elődadások, kiállítások, változatosabbnál változatosabb interaktív programok –, amelyek segítségével a sokak számára érthetetlennek, ismeretlennek számító régészeti tudományág képviselői igyekeznek megismertetni a nagyközönséggel, munkájuk eredményét, komoly sikerrel. Hogy gondolkodásmódban mekkora a lemaradás a nyugati világ és a mi kis erdélyi univerzumunk között ezen a téren is, az a csütörtök esti beszélgetés során hamar kiderült. A kötet bemutatására felkért Csók Zsolt, több régészeti kutatás ismert vezetője szolgáltatott példát a hazai régészek és közönségük közötti „sajátos” viszony szemléltetésére – és egyszersmind arra, hogy a közönségrégészet, közönségnevelés mennyire időszerű tájainkon, hogy a sajtónak milyen nagy felelőssége van ebben.
Nem kell félni a dákoktól …
Lapunk annak idején igyekezett részletesen tudósítani mind a tavalyi Főtér-felújítás alkalmával sorra került, mind pedig a Szent Mihály plébániatemplom restaurálásának elkezdését megelőző régészeti és geológiai ásatásokról. A kutatások sok meglepetéssel szolgáltak a szakemberek számára, és ezek nem feltétlenül a föld alól kerültek elő. Csók Zsolt megdöbbenve beszélt a felhalmozott negatív élményekről, arról, ahogyan kolozsvári magyarok vagy éppen Magyarországról érkező turisták viszonyultak a régészekhez, a tudatlanságból is fakadó sértegetésekről. A szalonképesebbek közül válogatva: voltak olyanok, akik árulással vádolták a kutatókat, amiért munkájukkal az „átkos” dákó-román kontinuitás elméletéhez igyekeznek újabb tárgyi bizonyítékokat kreálni.
„A régészet, főleg a tereprégészet olyan szakma, amelynek etikai keretei nem engedik meg a kutatónak, hogy egy lelethez etnikai szálakat kössön, ez persze sok esetben rombolja a tanult elméleteket”, hívta fel a figyelmet Csók Zsolt. „Nem kell félni a dákoktól, a rómaiaktól, ez olyan mentalitás, amin legalább nekünk át kellene végre lépnünk. Igen, van egy olyan vaskori népesség Erdély területén, amely várakat, erődítményeket emelt, kerámiát gyártott, azt viszont nem tudjuk, hol vannak temetkezési helyeik”, tette hozzá.
Úgy tűnik, a régészeket minden ág húzza, a tekintélyes szakmának másféle előítéletekkel is meg kell küzdenie. „A régészeti kutatást nyűgnek tekintik Romániában, elsősorban minket okolnak az infrastruktúra-felújítás lassúságáért, az autópályák hiányáért. A régészeket állítólag nagy pénzekkel kell megfizetni, ezért, ha lehet, bármilyen beavatkozást gyorsan markolóval nyélbe kell ütni, vélik sokan”, fejtette ki Csók Zsolt. Nem csak urbánus legenda: az alapozással foglalkozó első éves tartószerkezeti mérnököket arra tanítják, hogy nekik két főellenségük van: a víz és a régészek! – méltatlankodott a kutató.
Ami pedig a fordítottját, vagyis a régészek ellenségét illeti, ezek közül az elsőszámú a helyi adminisztráció, amelynek halvány fogalma sincs arról, hogy létezik régészeti vagy örökségvédelmi kerettörvény. Példa erre a kolozsvári Főtér esete, amikor utolsó percben állították meg a bulldózeres munkásokat. Kiderült: az az engedély, amit az országos műemlékvédelmi bizottság kibocsátott, világosan leszögezte, hogy a felújítás régészeti felügyelet mellett történjen, a polgármesteri hivatal viszont ezt teljességgel semmibe vette, Emil Boc számára fontosabb volt, hogy minél hamarabb túlessen a dolgon, és a sörnapokra át tudja adni a tér nyugati részét.
Sajnos, a régészeti kutatásokról, illetve az épített örökség védeleméről rendelkező jogszabályok is olyanok, amilyenek, nagyon sok kiskaput hagynak a befektetők számára, hogy azt tehessenek a markolókkal, amit akarnak – mondta Csók Zsolt. Erre különben szomorú példa a nagyenyedi vártemplom felújítása is: amint azt a teremben felszólaló enyedi tanárnő elmondta, kétségbeejtő, ahogy a vár bástyáinak „rendbetételét” kivitelezték: a faragott köveket kivették, a falakat betonból újraöntötték, a civilek pedig tehetetleneknek érzik magukat e rombolás láttán. Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 17.

Árpád-emlékmű Brassóban
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 18.

Megújul a számos történelmi esemény helyszínéül szolgáló kolozsvári Redut épülete
Restaurálják a számos jelentős történelmi eseménynek otthon adó kolozsvári Redut épületét. A felújítás ideje alatt nem látogatható az ingatlanban székelő Erdélyi Néprajzi Múzeum állandó kiállítása.
Három évig tartó nagyszabású felújítási és állagmegőrzési munkálatok kezdődtek a napokban az Erdélyi Néprajzi Múzeum kolozsvári székhelyén, a beavatkozás idejére nem látogatható a közgyűjtemény. A Redutként emlegetett belvárosi műemlék épület restaurálását a benne székelő kulturális intézményt fenntartó Kolozs Megyei Tanács finanszírozza.
„A kivitelezőnek három év áll a rendelkezésére az épület felújítására. Ebben az évben a munkálatok 16 százalékát, jövőre 58, majd a hátralévő 26 százalékot 2019-ben kell befejezni” – ismertette a beruházás menetét Vákár István, a megyei önkormányzat alelnöke, projektfelelős. Rámutatott, a munkálatok során az Unió (Memorandumului) utcai épület homlokzata és tetőszerkezete újul meg, a projekt költségvetése 800 ezer lej.
Vákár István emlékeztetett, hogy a megyei tanács márciusban fogadta el a felújítást elrendelő tanácsi határozatot. „Örvendünk, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor már a tényleges munkálatok is elkezdődhettek, annak érdekében, hogy megszépüljön az egyik legjelentősebb történelmi műemlékünk” – fogalmazott az RMDSZ-es politikus.
Alin Tişe tanácselnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkálatok során igyekeznek a legkorszerűbb műszaki és minőségi elvárásoknak megfelelni, így biztosítva az optimális feltételeket a közgyűjtemény számára.
A beavatkozás szükségességére egy tavalyi műszaki felmérés mutatott rá, a felújítás befejeztével belső munkálatokra – szigetelés, padlócsere stb. -, illetve az udvar rendbetételére is sor kerül, ígérte. A felújítás idejére az állandó kiállítás zárva tart, holnapján az intézmény vezetősége a Törökvágásnál található skanzenbe, a Romulus Vuia Néprajzi Parkba hívja látogatóit, mely szerda-vasárnap 10 és 18 óra között tart nyitva.
A Redut Kolozsvár egyik legjelentősebb műemlék épülete, nevét a 19. században kapta, ez a francia vigadó, táncterem jelentésű redoute-ból származik. A reprezentatív nagyterem ugyanis a városi elit báljainak legrangosabb színhelye volt. Ma is látható homlokzata 1798-ra, egy átépítés után készült el, a téli mulatságokra szánt „Redoute-szála” 1808-ban lett kész.
A díszes, két emelet magasságú karzatos bálterem akár ezer befogadására is alkalmas volt, számos történelmi és kulturális esemény színhelyeként szolgált. 1848. május 30-án itt mondták ki Magyarország és Erdély egyesítését, de 1894 májusában itt zajlott az erdélyi románság politikai vezetői ellen indított Memorandum-per.
Országgyűlési helyszín is volt, de 1859-ben itt tartotta alakuló ülését az Erdélyi Múzeum-Egyesület, majd 1885-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. 1846 novemberében és 1879 márciusában Liszt Ferenc koncertjére került sor az épületben, mely 1874-ben Szathmáry Papp Károly festménykiállításának adott otthont. 1897 januárjában a Lumière-fívérek találmányát, a „kinematográfot” mutatták be a teremben.
1925-ben a városi tanács kiadta a hadseregnek, mely tiszti kaszinót létesített benne. 1958-tól az Erdélyi Néprajzi Múzeum több mint 50 ezer darabos gyűjteményének ad otthont. Az épület ismertetőjegye a tetőzetre épített kis torony. Itt helyezték el az 1843-ban lebontott Monostori-kapu óráját, mely korábban a Szent Mihály-templom lélekharangja volt. A kincses város legrégebbi óráját 65 év hallgatás után 2015-ben hozták ismét működésbe. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

2017. október 19.

Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiára
Huszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza.
Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna.
Kollaboránsok és autonomisták
Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva.
Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek.
Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában.
A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani.
Elhallgatott autonómiakövetelés
A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg.
Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra.
Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be.
A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott.
Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására.
Eskü a Szent Mihály-templomban
A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen.
Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat.
Neptun-logika
Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd.
Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének.
A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében.
Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni.
Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz.
Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. október 21.

Orbán Balázs nyomdokán a Gyimesek vidékén 2.
Visszatérnek a Székelyföld peremén fekvő Gyimesek vidékére az Orbán Balázs nevét viselő 36. dokumentarista fotótábor résztvevői október 20–27. között. A fényképes dokumentáció készítése a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, az Exposia Fotográfiai Alkotócsoport szervezésében valósul meg, Hargita Megye Tanácsának a támogatásával.
Az idén májusban tavaszi fényben megragadott Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk községeit most az ősz színeiben is dokumentálják a meghívott fényképészek: Antal Levente (Sepsiszentgyörgy), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika), Sándor-Tóth Zsuzsanna (Hatvan), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíkszereda).
A fotótáborban részt vevő fényképészek a vidéket bejárva vizuális értékmentést végeznek. A megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeikkel rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A felvételek, amelyek a tábor ideje alatt elkészülnek, egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.
Az ily módon készülő dokumentáció vándorkiállítás anyagát képezi, amelyet a jövő év során több helyszínen is bemutat a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.
Orbán Balázs a Székelyföld leírásában elragadtatva írja e vidékről: „… egy ily nagyszerü tájjal, melynél szebbet bizonynyal se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni”. A 36 km hosszú Gyimes-völgy a Csíki-havasok legkeletibb csücskében helyezkedik el, községei: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Az itt élő gyimesi csángók ősei csíki falvakból menekültek e vidékre, a korábbi századokban, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. „A betelepülésre vonatkozó adatok a 17. századtól követhetők. Többen Moldovába telepedtek le, majd visszaszivárogtak a mai Sánclaka környékére, és alulról felfelé népesítették be a Tatros völgyét és a patakokat. A Tatrosba futó patakok mentén szétszórt házcsoportok szerekbe, tizesekbe szerveződő egységeiből önálló települések jöttek létre. A 19. század derekán már mindhárom mai gyimesi település önálló közigazgatású község, külön bíróval, elöljárósággal. A szétszórt település az emberek összeállásának régi titkait árulja el, a családi foglalás emlékeit őrzi. Egy-egy völgybe futó patak mellett egy család telepedett meg, s így a patakok legtöbbje az első települők nevét őrzi”. „A Tatros és mellékvizeinek vidékét a 17. században még nagyrészt a Moldvát Csíkszékkel összekötő kereskedelmi útvonal által keresztülszelt erdőrengeteg borította. A gyimesi csángók az azóta eltelt bő két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították”. „Mivel kevés a szántóföld, a gazdasági élet alapját az állattenyésztés, a pásztorkodás, a fafeldolgozás, fakereskedelem és a háziipar képezi. Mind a Tatros völgyében, mind a »patakokban« nagy kiterjedésű természetes kaszálók elsősorban a szarvasmarha-tenyésztésnek, míg a havasi legelők a juhtenyésztésnek kedveztek. A havasi legelők birtokbavétele fokozatosan történt: az »erdőlés« nyomán egyre több természetes kaszálót tudtak hasznosítani. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás. Tavasszal a gyimesiek kiköltöznek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöznek a téli szállásra. Benkő Károly (1853. II. 62-68) említi, hogy a »Gijmes havasi falvakat több falu bírta: Csíkszentmiklós 1/5-ét, Borzsova 1/5-ét, Csíkszentmihály 1/5-ét, Szépvíz pedig 2/5-ét«. A gyimesi ember az önellátásra rendezkedett be, különösen az épületek építése, az élelem, ruházat előállítása terén. Mindezt az őstermelés alapfokon ma is tudja biztosítani. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket.
A településszerkezet is sajátosan módosult: a völgyekben a hosszanti útifalu, míg a mellékvölgyekben, a patakokban a szórvány több változatával találkozhatunk. A gyimesi csángó ház a székely ház egyik típusa. A havason, az esztenán a házakat faragatlan gerendákból építik. A patakok mentén elszórt házak egy-egy tízest alkotnak (Rána, Ciherek, Ugra, Görbe, Boros, Sötét, Kápolna, Rajkók). A helyi identitástudat ma is erős: a gyimesi csángók nagy része tudja, honnan csángáltak ide. Nyelvjárásuk is a felcsíkiakéval hasonlítható. Gyimesben más mindenki jövevény, a bennszülött a csángó. Sajátosan alakultak e vidék néprajzi hagyományai is. A vidék gazdag népi tánchagyományokban, mondavilágban és dallamkincsben. A parasztzenészek messzi földön híresek, egyik sajátos népi hangszerük, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35-féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A táncrendből napjainkra a fiatalok is ismerik a magyarost, a csárdást, a németest, a hejszát”.
„Gyimes a Székelyföld néprajzának múzeuma, vagyis, ami ott hamarabb eltűnt, elenyészett, itt változatlanul vagy átformálódva még tovább fennmaradt. A viseleti darabok, mustrák, a házak és bútoraik, a növényismeret, a párválasztás, a lakodalom némelyik mozzanata, a középkori keretezettségű katolicizmus, a pogány emlékeket felvillantó néphit, a ráolvasások, a táncok, balladák, keservesek, a hiedelmek nemcsak esztétikailag szépek, vagy más szempontokból érdekesek, nemcsak megborzongatják az embert, hanem a tudomány számára lehetővé teszik a népi kultúra múltjának tanulmányozását, pontosabban megértését.” Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 25.

Autonómia 2017-ben
Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. október 25-én született meg a Kolozsvári Nyilatkozat néven ismert dokumentum, illetve ezen a napon esküdött fel az autonómiára a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomban az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet törvényhozóinak egy része.
Az akkori események főszereplői a múlt héten konferencián számoltak be emlékeikről. Arról viszont kevés szó esett, hogy mit jelent 2017-ben az autonómia. Ennek bizonyos elemei mára megvalósultak, de természetesen még messze állunk a dél-tiroli autonómiától. Huszonnyolc évvel a rendszerváltozás után le kell számolni azzal a mítosszal, hogy az autonómia pusztán egy törvényszöveg lenne, amely minden gondunkat-bajunkat pillanatok alatt orvosolni tudja. Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy az autonómiát íróasztaltól, hangzatos szövegek írásával lehet működtetni.
Az autonómiához a közösségi élet megszervezéséért áldozatot vállalni hajlandó egyénekre van szükség, akik tesznek a közösség összefogása érdekében, életkörülményeinek javításáért. Az autonómia nem lehet önmagában cél, hiszen végső értelme elvégre az, hogy a közösségünk tagjai jobban éljenek, mint most. Ennek nyilvánvalóan van egy nemzeti identitásmegőrző része, ami a kultúra ápolásában és megélésében, az anyanyelvű oktatásban, valamint az anyanyelvhasználat minél szélesebb körű használatában merül ki. Emellett az autonómiának nagyon erős gazdasági összetevője van, hiszen az önrendelkezés azt jelenti, hogy felelős emberek birtokolják azt a szükséges tudást, amelynek alapján képesek megfelelő döntéseket hozni a közösség életének hatékony megszervezéséért. A régióban – ebben az esetben Székelyföldön – erős gazdaságnak kell működnie, amely képes vállalkozókat és befektetőket vonzani. Ehhez a lakosságnak magas fokú iskolázottságra és tudásra van szüksége, hogy megfeleljen a vállalkozói szféra elvárásainak, illetve magas hozzáadott értékű termékek előállítására legyen képes. 2017-ben világosan látszik, hogy erős, dolgos közösség létezik ugyan Székelyföldön, de az oktatáshoz, a színvonalas munkához, valamint a tudáshoz való hozzáállás tekintetében alapos mentalitásváltásra van szükség.
Az autonómia nem a bezárkózást kell, hogy jelentse, mert akkor olyan szűk világot építünk, amely fiataljaink számára túl kicsi lesz, és menekülni fognak onnan, mint ahogyan ez mostanában történik. Székelyföldnek nyitnia kell a körülötte élők felé, főként a románok felé, akikkel – akár tetszik, akár nem – meg kell tanulni üzletelni. Ehhez azonban elengedhetetlen a román nyelv megfelelő szintű elsajátítása és a román néplélek megismerése. Autonómia tehát azt is jelenti, hogy románul a lehető legjobban meg kell tanulni, el kell sajátítani és alkalmazni kell az információtechnológia legújabb vívmányait, bátorítani kell a fiatalokat a továbbtanulásra és vállalkozásra. Mindezt csak minőségi oktatással lehet megvalósítani. Hatalmas tudástranszferben reménykedni nem időszerű, a tudást sokkal inkább úgy lehet felhalmozni, hogy minden parányi ötletet, kezdeményezést megragadunk, és kisléptékben ugyan, de elindítunk olyan oktatási és felzárkóztatási folyamatokat, amelyek adott pillanatban elvezethetnek a kitöréshez.
Sok tekintetben elmaradásaink vannak, márpedig az idő sürget. Szüntelenül kísérletezni és próbálkozni kell, különben nem találjuk meg azokat a használható és működőképes társadalomszervezési modelleket, tudásközvetítési technikákat, amelyek elvezetnek az autonómia által megkövetelt öngondoskodáshoz. Borbély Tamás Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 25.

Kelemen Hunor: az erdélyi magyarság nem mondott le az autonómiaigényéről
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarságnak az elmúlt 25 évben sikerült lefektetnie a belső önrendelkezés néhány fontos pillérét, és a közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről, de csakis a román többség támogatásával érheti el a célját. A RMDSZ elnöke a szövetség honlapján közölt írásában fejtette ki erről a véleményét a romániai magyarság belső önrendelkezési igényét először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása 25. évfordulóján. A politikus az 1992-ben elfogadott autonómianyilatkozatot az újrakezdés dokumentumának nevezte. Szerinte az erdélyi magyarságnak minden újrakezdés egyaránt kényszer és lehetőség. „Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja. (...) Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. Megjegyezte azonban, hogy a demokráciában egy számbeli kisebbség csakis a többség támogatásának a megszerzésével érheti el céljait. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek” – tette hozzá. Kelemen Hunor úgy vélte: a Kolozsvári Nyilatkozat 25 évének, és Románia fennállása 100 évének az a mérlege, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ezért mindennél sürgetőbb feladat új alapokra helyezni a többség-kisebbség viszonyt. „Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt” – tette hozzá. A politikus szerint a 2018-as román centenárium esélyt is teremt arra, hogy kizökkentsék holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyt. „Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését” – fogalmazta meg. Hozzátette: egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. „A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – fogalmazta meg a Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulójára szánt írásában Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály templomban letett esküvel is megerősítették. MTI; Transindex.ro

2017. október 26.

Kelemen: nem mondtunk le az autonómiáról – „szükséges a többség támogatása”
Kelemen Hunor szerint az erdélyi magyarságnak az elmúlt 25 évben sikerült lefektetnie a belső önrendelkezés néhány fontos pillérét, és a közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről, de csakis a román többség támogatásával érheti el a célját.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke a szövetség honlapján közölt írásában fejtette ki erről a véleményét a romániai magyarság belső önrendelkezési igényét először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása 25. évfordulóján. A politikus az 1992-ben elfogadott autonómianyilatkozatot az újrakezdés dokumentumának nevezte. Szerinte az erdélyi magyarságnak minden újrakezdés egyaránt kényszer és lehetőség.
„Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Megjegyezte azonban, hogy a demokráciában egy számbeli kisebbség csakis a többség támogatásának a megszerzésével érheti el céljait. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek” – tette hozzá.
Kelemen úgy vélte: a Kolozsvári Nyilatkozat 25 évének, és Románia fennállása 100 évének az a mérlege, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ezért mindennél sürgetőbb feladat új alapokra helyezni a többség-kisebbség viszonyt. „Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt” – tette hozzá.
A politikus szerint a 2018-as román centenárium esélyt is teremt arra, hogy kizökkentsék holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyt. „Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését” – fogalmazta meg. Hozzátette: egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. „A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – fogalmazott.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály templomban letett esküvel is megerősítették. Székely Hírmondó; Erdély.ma

2017. október 28.

A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 2.

Novemberi orgonakoncert-sorozat indul a kolozsvári Szent Mihály-templomban
Hétfő esténként hét órától orgonakoncert lesz a kolozsvári Szent Mihály-templomban. A barokk orgonákat elsőként a pécsi Balatoni Sándor orgonaművész szólaltatja meg.
Az egyházzene és zenészek védőszentje, Szent Cecília tiszteletére 13. alkalommal szerveznek orgona-koncertsorozatot, közlik a szervezők. A belépés ingyenes, az adományokat az orgona-együttes karbantartására fordítják.
A november 6-án fellépő Balatoni Sándor 1983-ban született Pécsett, zeneszerzői, karvezetői, orgonaművész-diplomát is szerzett. Doktori tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen és az Eastman School of Music egyetemen végezte. 2014 óta a pécsi Jézus Szíve templom orgonistája és karnagya, emellett a Pannon Filharmonikusok orgonistája, a Pannon Fesztiválkórus korrepetitora, több lemezfelvétel orgonista közreműködője. 2017-ben elnyerte az Európai Kórusszövetség zeneszerzői pályázatának I. díját.
A kolozsvári hangverseny keretében J. S. Bach, Eszterházy Pál, Felix Mendelssohn és Theodore Dubois orgonaműveit adja elő.
A koncertsorozat további fellépői november 13-án Mátyás István és Genoveva dos Santos Bécsből, november 20-án Boldizsár Katalin és Potyó István Kolozsvárról, november 27-én pedig Kovács Szilárd Pécsről. maszol.ro

2017. november 6.

Székelyföld nem eladó (Fórum Kézdivásárhelyen)
Székelyföld jelenéről és jövőjéről szervezett telt házas fórumot a Kézdiszéki Székely Tanács kézdivásárhelyi, illetve kézdiszéki magyar pártokkal és civil szervezetekkel – az RMDSZ-szel, az EMNP-vel, az MPP-vel, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesületével és a Történelmi Vitézi Renddel – együttműködve szombaton Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház Színháztermében.
A háromórás rendezvény nyitányaként három közismert kuruc nóta hangzott el tárogatón Fórika Balázs kántor előadásában. A ceremóniamester szerepében Kónya Zita angoltanár, a Siculus Rádió főszerkesztője köszöntötte a mintegy kétszázötven résztvevőt, külön üdvözölve Gyergyó-, Udvarhely- és Csíkszék küldötteit, a környékbeli települések polgármestereit, önkormányzati képviselőit, Kézdi-Orbaiszék római katolikus plébánosait. A fórumot Fekete Miklós ny. zenetanár, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke, a rendezvény megálmodója és főszervezője nyitotta meg. Közölte: rövid, alig négy hónapos elnöki megbízatása alatt kétszer is végigjárta Kézdiszék településeit, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a székely nép az önfeladás szélére sodródott. Ezért is választotta a meghívó mottójának Kossuth Lajos szavait: „Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás.”
Bokor Tibor kézdivásárhelyi polgármesternek a fórum résztvevőihez intézett üzenetét Kónya Zita tolmácsolta. Az első előadó Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus volt, aki az irodalmi műveltség és autonómia témában Tamási, Nyirő, Reményik, Wass Albert – avagy a székely fiatalok irodalmi műveltsége címmel tartotta meg előadását, majd Sántha Attila költő, nyelvkutató Kulyak, odor, pereszlen – honnan jövünk mi, székelyek? című, a székely nyelvjárásról szóló értekezése hangzott el. A szünet után Czirják Árpád pápai prelátus, ny. aranymisés kolozsvári plébános lépett a pulpitushoz, és megtartotta Székelyföld nem eladó! Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés! című előadását. A díszmeghívott felidézte azt az időszakot, amelyet Kézdivásárhelyen töltött. Negyvenkilenc évvel ezelőtt, 1968-ban érkezett a városba, ahol két évig segédlelkészként, majd egy év megszakítással plébánosként tevékenykedett 1984-ig, amikor Kolozsvárra helyezték át. Felidézte: amikor 1983-ban a temetőben felállították a kettős kopjafát, az akkori állambiztonsági szervek rászálltak, maga a megyei parancsnok jött el Kézdivásárhelyre, és megkérdezte, hogy milyen nevek szerepelnek a kopjafán (a hét vezér nevét véste rá az emlékmű készítője). Czirják Árpád válasza az volt, hogy hősi halottak, akik a kantai temetőben nyugszanak. Akkor a parancsnok ezt el is hitte – elevenítette fel az akkori eseményeket a pápai prelátus –, de később alaposabban tájékozódott, berendelte az akkori kézdivásárhelyi plébánost a megyeközpontba, és parancsba adta, hogy tüntesse el a kopjafát. Czirják Árpádnak kétnaponta kellett jelentkeznie a megyei Securitatén, de nem tudták megtörni, az volt a válasza: „nem azért tették oda, hogy onnan elvigyék, vigyék el önök, de ne tessék elfelejteni, hogy Háromszék nem alkuszik”. A végeredmény az lett, hogy a kopjafa a helyén maradt. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy városainkban, falvainkban járva egyre több ingatlanon látható az Ez a ház eladó felirat. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb idegenek tulajdonába kerülnek az ingatlanok, és akkor Székelyföld véglegesen gazdát cserél. „Székelyföld fennmaradásáért harcolunk, és egy székely zászlót nem merünk kitenni, a sokat emlegetett székely virtusból már csak ennyire futja” – kongatta meg a vészharangot. „A katalánok kikiáltották függetlenségüket, a skótok a szétválásért küzdenek, és a mi politikusaink az autonómia követelésébe maholnap belefulladnak” – jegyezte meg. A pápai prelátus Háromszék nagyjait – a dálnoki Dózsa Györgytől a torjai Apor Péterig – sorakoztatta fel követendő példaként a mai nemzedék számára. Felelevenítette az RMDSZ politikusainak a kolozsvári Szent Mihály-templomban tett esküjét is: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, küzdjek fennmaradásáért, amelynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Isten engem úgy segéljen!” „Azt vártuk és azt várta minden erdélyi magyar ezek után, hogy a belső önrendelkezés, az autonómia követelésével lép a román politika színpadára az RMDSZ, de válasz helyett a marosvásárhelyi véres március után magyarázkodás következett, hogy ne borzoljuk a kedélyeket, később, majd alkalmas időben tűzik a politika napirendjére ezt a kényes kérdést. (...) Később a mérleg nyelvéről szólt a fáma. Részt vesz az RMDSZ a kormányban, vagy távol marad. Részvétel vagy távolmaradás szinte egyre ment. A kisebbségi jogok kivívásában érdemleges változás nem történt, be kellett érni apró, jelentéktelen engedményekkel. Az RMDSZ megkésve vette be programjába az autonómiát. Az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői hallathatták volna a hangjukat, de legtöbbször ők is a háttérben beérték egy-egy fejcsóválással” – ecsetelte az előadó. Nyomatékosította: ő maga nem az RMDSZ ellensége, hiszen tagja a szövetségnek, hanem az RMDSZ kritikusa, és ugyanolyan kritikusa a Magyar Polgári Pártnak és a Székely Nemzeti Tanácsnak is. „Nagy formátumú politikusokra van szükségünk, akik kilépnek árnyékukból, és nem csupán szélmalomharcot folytatnak a román parlamentben és Budapesten kilincselnek, hanem olyanokra, akik rendszeresen járják a nyugati fórumokat, kitűnő angolnyelv-tudással elpanaszolják az erdélyi, székelyföldi magyarság nyomorúságát, világgá kiáltják, hogy a legnagyobb európai kisebbséggel a román politika mit művel el” – javasolta a pápai prelátus. Leszögezte azt is: nem ért egyet azzal az egyházvezetéssel, amely szerint „a pap ne politizáljon, végezze egyházi teendőit”. Erre ellenpéldaként Márton Áron és Prohászka Ottokár püspököket hozta fel. Végezetül arra kérte a teremben levőket, hogy ismételjenek meg utána hangosan két fontos mondatot: „Székelyföld idegenek számára nem eladó! Háromszék nem alkuszik!”
Az előadás után több hozzászólás is elhangzott. Borsos Géza gyergyószéki küldött bejelentette, hogy a XVIII. Székely fórumot november 11-én 10 órai kezdettel Gyergyócsomafalván a Borsos Miklós Művelődési Házban szervezik meg, ahol a meghívott előadó ugyancsak Czirják Árpád pápai prelátus lesz. A fórumon fellépett a Cantus kamarakórus, a Református Kollégium versmondói, Fekete Dániel, Jánosi Zsolt és énekese, Babos Abigél, valamint a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes. A rendezvény himnuszaink közös eléneklésével ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 27.

László Ferenc zenetudósra emlékeztünk
László Ferenc (1937–2010) zenetudós, aki 2010-ben hagyott itt bennünket, komolyzene-kedvelőket, muzsikusokat, pályatársakat, tanítványokat. Sófalvi Emese kolozsvári származású, Székelyföldön élő zenetanár javaslatára szombat délben koszorút helyeztünk el a mindannyiunk által tisztelt és szeretett zenetudós sírjánál, a Házsongádi temetőben, majd délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet- Nyelv- és Történelemtudományi Szakosztálya szervezésében zenetudományi ülésszakra került sor a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény keretében. Az EME-székházban zajló emlékülésen Almási István népzenekutató, Németh G. István, Biró Viola Budapesten tevékenykedő zenetudósok, Potyó István kolozsvári egyházzenész, Sófalvi Emese zenetanár értekezéseit hallgathattuk meg Angi István zeneesztéta moderálásával. Idén márciusban lett volna 80 éves László Ferenc kolozsvári zenetudós Házsongárdi sírjánál Fazekas Zsolt, a belvárosi református egyházközség lelkésze tartott rövid áhítatot.
– Az évek múltával érezzük, hogy László Ferenc mennyire gazdagította életünket, és milyen gazdag örökséget hagyott ránk. Ez az emlékezés a jövő fele mutat, mert az emlékezésnek csak akkor van értelme, ha tanulságul szolgál a jelennek és a jövőnek. Élete során László Ferenc állandóan érezte Isten szeretetét, ezért vált meggyőződésévé az az igazság, hogy akik Istent szeretik, minden javukra van. Példája meghatározó azoknak, akik ismerték – összegzett Fazekas Zsolt lelkipásztor.
Németh G. István erdélyi származású budapesti zenetudóstól megtudhattuk: Budapesten már októberben megemlékeztek László Ferencről. A zenetudós felbecsülhetetlenül gazdag hagyatékát a Budapesti Zenetudományi Intézetben digitalizálják, és a közeljövőben már elérhető lesz. – A teljes állomány digitalizálása után a 14 dobozban tárolt, papír alapú dokumentumok visszakerülnek Kolozsvárra. Az eddig digitalizált hagyaték 333 gigabájt nagyságú, 6 500 mappában 50 000 állományt tartalmaz. A hagyaték magába foglalja László Ferenc teljes, 5000 tételt alkotó levelezését is, amely olyan szakmai egyesületek tevékenységéhez kapcsolódik, amelyeknek László Ferenc a tagja volt – ismertette a számszerű adatokat Németh G. István, aki 1996-ban, a kolozsvári zeneakadémia muzikológus hallgatójaként ismerkedett meg személyesen a zenetudóssal.
– László Ferenc mindenkinek azt mondta, amire szüksége volt. Személyiségéből mindenkinek más-más szelet nyilvánult meg, mindenkinek más olvasata van róla. Hatalmas intellektuális kapacitás fölött rendelkező értelmiségi, tudós, tanár, publicista, médiaszemélyiség volt, akinek a harmonikus személyiség kegyelme is megadatott, mindenkit szeretni próbált – jellemezte az elhunyt zenetudóst Németh G. István.
– Lángeszű tudós volt, nagyszerű fuvolista, kiváló kamarazene tanár, aki hatalmas életművet hagyott maga után. Egyenletesen felívelő pályáját kimagasló szellemi képességei mellett akaratereje, céltudatossága, szívós szorgalma, szilárd keresztyén hite határozta meg. Zenetudósi pályakezdése eltért a szokásostól: lankadatlan önképzéssel sajátított el mindent, ami a tudomány műveléséhez szükséges. Több mint 20 könyvének jórészét Bartóknak szentelte. Vérbeli kutatóként szenvedéllyel, elmélyült búvárkodással mindig új adatokat, értékeket tárt fel, új megvilágításba helyezett köztudomású tényeket, és nem riadt vissza a helyreigazítástól sem. Képzeletgazdagsága, intuíciója, szellemi frissessége, ismeretanyaga hatalmas volt – derült ki Almási István etnomuzikológus előadásából. Ezek az erények mutatkoztak meg zenekritikáiban is, fűzte hozzá az előadó, számon tartotta a hangversenyéletet, az operák tevékenységét. Rendszeresen írt romániai és magyar művelődési folyóiratokba, közíróként több ezer eszszét és cikket jelentetett meg. – Írásaiban sikeresen ötvöződött az igényes szakszerűség és a kifejezés eleganciája. Románul és németül is magas irodalmi színvonalon írt és beszélt. László Ferenc az ideális erdélyi szellemiség egyedülálló megtestesítője, igazi európaiság képviselője volt. Zenei társaságok és fórumok alapítását kezdeményezte. Ő alapította a Román Mozart Társaságot, amelynek 10 évig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt, a csíkszeredai régizene fesztivál igazgatója is volt. Több mint 40 éven át kutatta Bartók munkásságát – tudhattuk meg továbbá Almási Istvántól, aki már gyerekkorától ismerte László Ferencet.
– Zenetudósként, Bartók-kutatóként mindig „megtalálta a tűt a szénakazalban”. Bartókról szóló írásai alapirodalom volt számomra, következtetései megkerülhetetlenek – vélekedett Biró Viola zenetudós, a Budapesti Zenetudományi Intézet munkatársa.
Potyó István római katolikus egyházzenész, a Szent Mihály plébánia karnagya és karmestere visszaemlékezett arra, amikor a kolozsvári zeneakadémia mesteri tagozatos hallgatójaként László Ferenc tanítványa volt. Potyó István az ő irányítása alatt kezdte el doktori tanulmányait, amelynek tárgya a 18–19. században Erdélyben komponált misék voltak. A doktori dolgozat témájából vizuális és auditív példát is nyújtott.
– Az itt jelen levő fiatal kutatókat egy ember köti össze, aki már nem él. Lelkesen beszéltünk írásairól, egymást ösztönöztük arra, hogy jobb szakemberek legyünk. Tudományos életünkben fontos helyet foglalt el – fejtette ki Sófalvi Emese zenetanár, majd Mozart Varázsfuvola című operájának, azaz a Tündérsípnak a román akadémia kolozsvári fiókjában levő, Pály Elek által a 19. században lemásolt kéziratát mutatta be. Ebből azt a következtetést vonhattuk le, hogy Tündérsíp néven az opera már az 1820-as és 1830-as években eljutott Kolozsvárra Pály Elek (Lukics Elek néven anyakönyvezték, 1797–1846 között élt) színésznek köszönhetően, aki több erdélyi városban fellépett, végül Kolozsváron hunyt el, és hagyatéka itt maradt.
Az emlékülés zenei részében közreműködött Szallós-Kis Anna fuvolán és Haáz Bence oboán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 11.

A megszállt szülőváros romjai
Az idegen megtorpant a panelketrecekkel teleépített néhai szülővárosa határában. Jobbra-balra bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai, a rohanó autók dudálnak, ha egy-két másodpercet várakozniuk kell valahol.
A közlekedési lámpánál késlekedő vezetőt csikorgó gumikkal megelőzik és az öklüket rázva „pizdamati”-t üvöltenek rá eltorzult arccal.
Elakadt a lélegzete. Ez még Kolozsvár? – kérdezte magától, és azt is, hogy vajon tényleg be akar menni oda, ahol született és felnőtt.
Végül erőt vett magán, és végighaladt a város nyugati szélére épített, ijesztő panelrengetegen keresztülvezető bevezető úton, vigyázva, nehogy elüssön valakit az ebbe a százezer lakosú horror-lakótelepre összezsúfolt lakosok, zömében messziről idetelepített románok közül, akik, számára érthetetlen módon, teljesen váratlanul néha átszaladtak a négysávos főúton. Pedig gyalogátkelő volt bőven, de a megmagyarázhatatlanul, hangyamódra, a teleköpködött járdán állandóan valahova rohangáló panellakókat ez nem érdekelte.
Az idegen visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában sokszor járt arra, a Szent János kúthoz és az Árpád-csúcsra vezető kirándulásai során, amelyeket az áldott emlékű Zolti bátyus vezetett, de akkor még csak a beszédes nevű Kalányos utca és a városszéli cigánytelep volt ott, amelyet elkerültek.
Elhaladt a Kolozsmonostori Bencés Apátság temploma mellett, amelynek kertjéből annak idején egy avas szagú fekete csuhát viselő oláh pópa kizavarta, akkor még az övék volt, miután a megszállók átadták az oláh ortodox egyháznak az ősi templomot és hiteles helyet. A templomot balkáni módon megmocskolták, a temetőt szétdúlták, a régi sírköveket összetörték. De a templom még áll, égbe mutató ujjként, az oláhok kénytelenek voltak visszaadni a jogos tulajdonosnak.
Nemsokára beérkezett a Fő térre, amelyet a megszállók sokszor átneveztek, és legújabban a Piaţa Unirii (Egyesülés tér) nevet viseli, hirdetve az oláhoknak az Erdély bekebelezésével elért újabb területrablását. A brutális oláhbetelepítéssel háromszázezresre felduzzasztott város központjában lehetetlen parkolóhelyet találni. Az idegen, jó ötlettel, behajtott a Várfal utcába, ahol ugyan a parkolás tilos volt, de, miután a közlekedést nem akadályozva beállt a régi várfal tövébe, ez nem érdekelte. Otthon volt – legalábbis így hitte.
Megsimogatta a régi köveket. Tapintásuk meleg volt és biztató. Mert azok megmaradtak és a régi hazáját idézték vissza. Mindig is vonzódott a kövekhez. Gyermekkorában, iskolába menet és jövet, a régi, szűk utcákban szeretett járni, végigsimogatva a régi házak gömbölyűre kopott sarokköveit és az Óvárban a zeneiskolaként működő ferences kolostor falait. Később a kezébe került Édesapja szedett-vedett, megmaradt könyvtárából tövisi Walter Gyula Kolozsvár kövei című könyve, amelyet többször is elolvasott a forróságot sugárzó olvasólámpa sárga fényénél.
Hova is mehetett volna máshova, mint a Farkas utcába, ahhoz a templomhoz, amelyben megkeresztelték, amelyben házasságot kötött, és amelyben a fiait is megkeresztelték? De ehhez el kellett haladnia a néhai Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épülete elé odarondított szoborcsoport előtt, amely a Budán tanuló, a magyar hazájukat szembeköpő három gazembernek, az úgynevezett „Erdélyi Iskola” három képviselőjének állít dicstelen emléket.
A templom zárva volt, mint mindig. Az idegen megsimogatta a régi falakat, amelyek felújításán drága testvére, Zolti bátyus is dolgozott az állványokon annak idején, 1958-ban, még kamaszként, mert a család minden tagja ezt tette akkoriban, és a diákkorú gyermekek is végigdolgozták a nyári szünidőt, mert kellett a pénz a kinőtt cipőre, egyenruhára. Egy ujjongó pillantást vetett a sárkány torkát még mindig lándzsával átdöfő Szent György bronzszobrára, majd továbbindult. Kiérkezett a Deák Ferenc utcára, „korzózott” volna egy kicsit, mint annak idején Ida nagyanyjával kisgyermekkorában, útban annak titkos hódolója, Osváth Lajos puskaműves lakása felé, ahol a két öreg egy faragott lábú asztalnál egy órácskát elkávézgatott és beszélgetett, miközben ő a nagy teraszon játszott régi pisztolyokkal, kardokkal. Utána útba ejtették a híres Pataki-féle cukrászdát, ahol ettek egy finom vargabélest. Hazafelé menet nagyanyja többször is mesélt neki az utca vége felé, a Fő tér tövében egykor, 1915-ben állított Kárpátok Őre nevű emlékműről, amelynek avatásán nagyanyja is részt vett. Az idegen az 1918 decemberében Kolozsvárra beözönlő megszálló oláh hadsereg által azonnal lerombolt emlékmű helyett most egy ízléstelen betonszörnyeteget látott, amely a hazájukat hátba döfő úgynevezett „memorandistáknak” állít emléket. Tovább is ment a Fő térre, hogy megtekintse hazája XIV. századi címerét a Szent Mihály templom főbejárata fölött.
Ahogy ott simogatta szemeivel a hatalmas tornyot, tetején a több mázsás arany kereszttel, meghallotta az emberidegen, rikácsoló szitkozódást. A templom előtti kis téren békésen, de magyarul beszélgető két öregúrba kötött belé egy népes, szemmel láthatóan a bőrébe nem férő kamaszcsürhe, amely feltehetően az egyik környékbeli román középiskolából érkezett. Körülállták a két öreget és artikulálatlan hangon azt üvöltözték, hogy „beszéljenek románul, mert Romániában élnek és román kenyeret esznek”. A két őshonos kolozsvári férfi megremegett, ijedten körülnézett, majd, elfordulva, halkabbra fogta a szót, miután a hőbörgő oláh suhancok továbbmentek.
Volt már ilyen. Trianon után minden nyilvános helyen, a vasútállomások várótermében és jegypénztára előtt is ki volt írva, hogy „Vorbiţi numai româneşte” – azaz beszéljen kizárólag románul! Az is igaz, hogy mellette volt egy másik tábla is: „A padlóra köpni tilos!”… Most pedig a templom környékén a járda sűrűn tele van köpködve. A Bukaresti Egyetemen, ahol az idegen egy ideig magyarországi vendégtanárként tanított, a Bölcsészkar kapuján még 2008-ban is ott volt egy korabeli réztábla: „Kérjük, töröljenek lábat!” Egy olyan kapun, ahol egyetemi polgárok járnak be!? És ez a balkáni csürhe bitorolja Erdélyt?…
Lassan már nem merünk magyarul beszélni sem Mátyás királyunk és Bocskai István szülővárosában, gondolta magában az idegen, majd odament a templom míves öntöttvas kerítéséhez és, bizonyságkeresésként, mint a vakok a számukra kitalált írásjeleket, ujjaival mohón végigtapogatta a rajta lévő feliratot: „Simonffi István Kolozsvárt”. A neves öntőmester neve után hosszan elidőzött szülővárosa nevénél, ujjbegyeivel magába szívva városa igazi és örök nevét. Ugyanúgy, mint iskolás korában, amikor még az egyik belvárosi középiskolába járt, és néha elbizonytalanodott a mindenfelől egyre sűrűbben rárontó „Kluzs”, majd „Kluzsnapoka” gúnynevek miatt.
A Bánffy-palotába már nem ment be, tudva, hogy az is ebek harmincadjára jutott. A nyolc évszázados, rangos Bánffy család utolsó leszármazottja, Bánffy György az oláh „házvezetőnőjét” csinálta fel, és így a magyarul nem beszélő ivadékai kapták vissza az oláh rablóállamtól a barokk építőművészet egyik ékkövét, a Kolozsvár főterén díszlő Bánffy-palotát.
Vérző seb még van bőven, mondta magában az idegen, de ezek megtapintásával semmire se jutok, csak a fájdalmat gyűjtöm magamba. Visszament a várfal tövében várakozó autójához és elhajtott a Sétatér bejáratához, ahol, a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház ellopott épülete helyett kegyesen „kiutalt” Állami Magyar Színház szerény épülete tövében talált is parkolóhelyet. Csendre, békességre vágyott, elindult hát befelé az évszázados fákkal árnyat és enyhet nyújtó Sétatéren.
Végigment a fő sétányokat egymástól elválasztó egykori vizesárok mentén, amelyen gyermekkorában kis fahidak vezettek át és az árokban vidáman csörgedező vízen papírhajókat eregetett annak idején. Ma már se patak, se hidacska. A padok is tönkretéve. Továbbment, mert vonzotta a sétatéri csónakázó tó és környéke, ahol annyit időzött akkoriban. Minden olyan szép és rendezett volt. És helyi alkotás. A kezdeti alkotó az a kolozsvári Kagerbauer Antal építész volt, aki számos ismert kolozsvári romantikus építészeti alkotása mellett az 1860-as évek második felében megtervezte a kolozsvári Sétatér csónakázó tavacskáját szigettel, melyet meg is építettek, és a mai napig rendeltetésszerűen működik. Az idegen is oda járt korcsolyázni, a bakancsra szerelhető korcsolyáival, amelyet nagyanyja szerzett neki valahonnan. Kulccsal kellett rászorítani őket a bakancs talpára, amelyet néha letéptek a korcsolyák. És nyáron néha csónakázott is, a furcsa, buja, vizes szagú csónakokba beülve, ha össze tudta valahogy kuporgatni a félórára szóló jegy árát. Ilyenkor odaevezett a hatalmas fenyőket hordozó mesterséges szigethez és beszélgetett az ott élő hattyúkkal.
De a csónakázó tónál fontosabb volt számára az ottani két építmény. A szintén őshonos kolozsvári, a nagy hírnevet és elismerést kivívó Pákey Lajos városi főépítész alkotásai: a korcsolyapavilon hívogatóan szép épülete és a közeli Malomárokból táplált mesterséges tó közelében épült mulató, a Sanssoucinak is nevezett Úri Kaszinó. És előtte az antik szobrokkal díszített szökőkút és a zenepavilon, ahol vasárnaponként térzene szólt mindig.
A korcsolyapavilont később Kioszk néven étteremként is működtették, az idegen, késő-kamaszkorának egyik válságos időszakában pincérként dolgozott ott egy nyáron át a nyárikertben. Egyetemista korában pedig ott tartotta az esküvője utáni lagzi-féleséget, amelyen kizárólag a maroknyi rokonai és az egyetemi évfolyamtársai vettek részt.
De most mindenütt a koszt, a mocskot, az idegen, visszatetsző nyelvű karattyolást találta. Leült egy nagy platánfa tövében még megmaradt padra. Nézte egy darabig a tó álmos vizét. Eszébe jutott, hogy annak idején, amikor a zsebkendőnyi padlásszobájukba akváriumot vitt, hogy legyen valami, ami hozzá tartozik, a csónakázó tóra járt ki vízibolhát fogni a víz felszínéről, a nővérei kidobott nájlonharisnyájából eszkábált merítőhálóval, hogy azzal etesse az ágya fejénél lévő akváriumból rá kíváncsian néző, tátogó halait.
Minden idegen volt már. Sietős léptekkel visszasétált a Sétatér végéig, és átment a még megmaradt gyaloghídon, az Erzsébet hídon, a folyó túlpartjára és, sok pihenővel, valahogy felkapaszkodott a meredek lépcsősoron a Fellegvárra, ahova oly sokszor ment fel „várost nézni” és csavarogni, az ejtőernyős ugrótornyot bámulva és irigyelve.
Amikor felért a mindenféle táj-és városidegen épületszörnyeteggel elrondított hegyre, nekitámaszkodott a korlátnak és reménykedve lenézett. Az erőszakosan négyszeresére felduzzasztott, idegen város amőbája ott lüktetett alatta. Azt üzente neki, pimaszul és idegen nyelven: Mit keresel itt, idegen?
Eszébe jutottak nagy földije, Wass Albert intő szavai: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Megrázkódott, majd visszanyelte a szájában összegyűlt keserű, fémes ízt.
Az idegen még egyszer végigpásztázta tekintetével a szürke kipufogógáz-felhővel lefojtott szülővárosa felemás, idegen arcát, majd lebotorkált a hosszú lépcsősoron a Szamosig. A hídról még egyszer megnézte a már alig élő folyón a „zúgót”, ahol annyiszor fürdött és horgászott gyermekkorában. A szennyvíztől habzó, sárgás vízben műanyagpalackok és egyéb hordalékelemek járták végtelen és kilátástalan táncukat.
Görnyedten megfordult és odaballagott öreg autójához. Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult. Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha. Csiby Károly / Erdély.ma

2017. december 25.

Ilyen volt a karácsonyi szentmise a világtól elzárt, gyertyákkal kivilágított felsőháromszéki templomban
Ötven év kihagyás után ötödik alkalommal tartottak karácsonyi éjféli szentmisét december 25-én a felsőháromszéki, Kézdialmás és Lemhény közötti Szent Mihály-hegyen, a két település közös katolikus templomában. A szentmiséről az MTI közölt fotókat.
A több mint 500 éves templomban 50 éves szünet után, régi hagyomány szerint, immár ötödik alkalommal tartottak gyertyafényes karácsonyi szentmisét.
A templomban nincs áram, csak a gyertyák és lámpások világítottak. Fűtés sincs, és télen csak gyalog lehet megközelíteni, ennek ellenére a templom megtelt, sokan elzarándokoltak megünnepelni Jézus születését. MTI; Székelyhon.ro

2017. december 27.

Elhunyt Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános
December 25-én, vasárnap este elhunyt Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános. A kolozsvári Szent Mihály-templomban 2007-től szolgált, akkor bízták meg a Kolozs-Dobokai Főesperesi Kerület és a Szent Mihály-templom vezetésével.
Székelykálban született 1948. április 25-én. Középiskoláját Marosvásárhelyen, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, ahol 1972. április 9-én Márton Áron püspök szentelte pappá.
Segédlelkészként szolgált Sepsiszentgyörgyön (1972–1976) és Marosvásárhelyen (1976–1979). Plébánosi működését Csíkszentgyörgyön kezdte (1979–1984). Székelyudvarhelyi plébánosi kinevezését 1984-ben kapta, ahol később kerületi főesperes lett. Huszonhárom évi szolgálatához kötődik a Kis Szent Teréz-templom és plébánia létrejötte, a szombatfalvi plébánia önállósulása, a változások után a város pezsgő egyházi életének megszervezése.
Kolozsvári szolgálatához kötődik, hogy befejezte a Szent István-templomot, előkészítette a főtéri templom felújítását, támogatta az oktatási intézmények életét, óvodát és bölcsődét alapított a jövő nemzedék nevelésére. Támogatta az egyetemi és kulturális élet szervezését, szívén viselte az egyházi sajtó fejlesztésének ügyét. Temetéséről később intézkednek. Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 27.

Ma délután gyászmisén búcsúztatják Kovács Sándor főesperest
December 26-án délután 5 órakor felravatalozzák a kolozsvári Szent Mihály-templomban Kovács Sándor főesperes-plébánost, és az esti, 6 órától kezdődő szentmisét lelki üdvéért ajánlják fel.
Végakarata szerint, a szentmise után elindítják koporsóját Székelyudvarhely felé, ahol nyugodni kívánt. Két este virrasztást tartanak szentmisével a Szent Miklós-templomban: december 27-én és 28-án, este 6 órai kezdettel. A temetés pénteken, 11 órától kezdődik a Szent Miklós-templomban.
A kolozsvári egyházközség autóbuszt indít a temetésre az igények szerint, ezért kérik, hogy azok, akik a végtisztesség megadásán részt szeretnének venni, iratkozzanak a sekrestyében vagy az irodán csütörtök déli 12 óráig. Az autóbusz péntek reggel 6 órakor indul a Szentegyház utca bejáratától – olvasható a Szent Mihály templom – Kolozsvár Facebook oldalán.
Kovács Sándor főesperes-plébános december 25-én, este fél 10 előtt hunyt el. Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 27.

Az örökké időszerűtlen autonómia
„Autonómia nélkül minden kisebbség halálra ítéltetett.” Ha nem is feltétlenül ebben a formában, de a fenti idézet nagyon sokszor elhangzott már Kárpát-medencei magyar politikusoktól az elmúlt közel száz év folyamán.
Mondjuk Kós Károlytól el egészen napjaink közéleti szereplőiig. Az autonómia, az önrendelkezés igénye talán nálunk, Erdélyben fogalmazódik meg a leghangsúlyosabban az elcsatolt nemzetrészek közül, politikai beszédekből, közösségi iránymutatásból nem hiányozhat, választási kampányok idején hívó szóként, „voksgenerátorként” bármikor bevethető.
Még jó, hogy nemrég volt a Kolozsvári nyilatkozat huszonöt éves évfordulója, amikor az 1992. október 25-én a kincses városi Szent Mihály-templomban történt eskütételre emlékezve újfent egyértelművé lehetett tenni, hogy a romániai magyar közösség egy pillanatig sem mondott le az autonómiaigényéről. Ismét le lehetett szögezni, hogy az autonómia továbbra is célja a politikai érdekképviseletnek, fel lehetett hívni a figyelmet, hogy már eddig is sikerült kiharcolni számos, a belső önrendelkezéshez vezető jelentős jogot, ezek kiterjesztése pedig első számú prioritás a következő időszakban.
Még jó, hogy tudják mindezt az erdélyi magyarok, akik az elmúlt napok fejleményei alapján akár el is bizonytalanodhattak volna. Hiszen lám, a közösséget Románia parlamentjében képviselő honatyák közül mindössze egy vállalta fel a Székelyföld számára területi autonómiát előirányzó törvénytervezet beterjesztését. A többiek szerint a kérdés nem „aktuális”, nem „időszerű”, és különben is összeegyeztethetetlen a jelenlegi alkotmány előírásaival.
Természetesen el lehet vitatkozni azon, alkalmas momentum-e a Románia és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozat elfogadásának centenáriumi éve arra, hogy a bukaresti törvényhozásban terítékre kerüljön a tömbmagyar Székelyföld autonómiastatútuma. Meglehet, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, és a románság egy része provokációnak tekinti. Csakhogy a Kulcsár-Terza József-féle akcióval nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a romániai magyar politikai alakulatok között fikarcnyi (akció)egység sincs az autonómiatörekvés tekintetében, mindig akadnak ugyanis, akik szerint ez a kérdés nem időszerű.
És az RMDSZ, valamint az MPP számára a mostani helyzet azért kínosabb mint valaha, mert immár nem „szorulnak” az SZNT autonómiastatútumára, néhány éve ugyanis önálló törvénytervezetet dolgoztak ki az önrendelkezésről. A jelek szerint az asztalfióknak. A közösség, a szavazótábor azonban annyit megérdemelne, hogy nyíltan, egyenesen kommunikálják neki, mi is a szándék a törvénytervezettel, megváltozott-e a stratégia, cél-e még az önrendelkezés, vagy egyszerű kampányelem.
P. S.: Az idézet Erdélyi Gézától, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház volt püspökétől származik, akivel karácsony előtt készített interjút a Magyar Nemzet napilap. És ha neki lesz igaza? Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

2017. december 28.

„Por és Istenpor vagyunk…”
Milyen lesz az a visszaröpülés, /amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. (Pilinszky János)
Karácsony második ünnepén, Szent István első vértanú napján különösen nehéz szavakat találni a búcsúzáshoz, a búcsúztatáshoz. Az isteni ige megtestesülését ünnepeljük, azt, hogy az örökkévaló Isten szent fiában a történelemben tapasztalható, mondhatni fogható módon kimondta, kinyilatkoztatta magát és kétezer évvel ezelőtt konkrét választ adott két nagyon fontos kérdésre. A megtestesülés óta már nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, milyen az Isten. Isten olyan, mint a megtestesült ige, Jézus Krisztus. És ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen emberré kell lennünk, akkor a választ szintén Jézus Krisztusban maga a Teremtő adja meg nekünk. Olyanokká, mint Jézus Krisztus. S amikor most a főesperes úr koporsója mellett hitvallást teszünk az ige megtestesüléséről, akkor azt is hozzá kell tennünk a hitvallásunkhoz, hogy minden emberi életben, minden hittel megélt, reménységben megharcolt és szeretetben odaadott életben a sokszor oly távolinak tűnő, „rejtőzködő” Isten mutat meg magából egy darabot. József Attilával vallom én is most e koporsó mellett: „Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek.”
Egy történet szerint két szerzetes azt olvasta valahol, hogy messze tőlük létezik egy hely, ahol az ég és a föld összeér, egybeáll. Éppen ezért elindultak, hogy megkeressék ezt a helyet. Hosszú, fáradságos út után, sok-sok viszontagság közepette, de nagyon sok szép tapasztalatot szerezve fáradtan érkeztek meg a helyhez, ahol egy ajtóba botlottak. Miután bátorságukat összeszedve, de mégis félve-remegve beléptek az ajtón, rá kellett döbbenniük, hogy az ajtón keresztül abba a cellába léptek be, ahonnan nagy reményekkel egykor elindultak.
A hely, ahol a föld és az ég összeér, nem más, mint az a tér, ahol éppen most vagyunk, nem más, mint a testünk, amely lélegzik még, nem más, mint a lelkünk, mert test, szellem és lélek hármasságában és mégis egységében élünk mindaddig, amíg nem marad más belőlünk, mint a lelkünk, az „Istenpor”, csak néhány porszem és a szeretni tudásunk.
Ezekben az órákban nem az a dolgunk, hogy elhunyt testvérünk életét méltassuk, hanem hogy Isten igéjének vigasztalását befogadjuk abban az eucharisztikus közösségben, amellyel maga a testté lett ige, az Úr Jézus Krisztus jön közénk a maga valóságos jelenlétével és vigasztalásával. Mindezek mellett persze engednünk kell, hogy e vigasztalás elhunyt testvérünk életéből áradjon ránk.
Főesperes urat jó negyedévszázaddal ezelőtt ismertem meg, amikor még olyan serdülő fiatal voltam, aki egyszerre küszködött a lázadó korszakával és a biztonság, a biztos pontok keresésével. „Mindentől messze, de a szívhez közel, csinálj csodát és én elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog…”, valahol ezzel az életérzéssel, ettől a vágytól hajtva kerestem valami biztosat. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy pont akkor, 14 évesen, Székelyudvarhelyen, az általa szervezett és vezetett egyházközségben egy olyan egyházképem alakulhatott ki, ami a biztonságról beszélt, ahol biztonságban tudhattam magam, ahol jó volt részt venni a szentmiséken, zarándoklatokon, ifjúsági órákon, hittanórákon, mondjam ki: ahol jó volt katolikusnak lenni. A pezsgő vallási élet, amelyet ott szervezett, sokunknak volt mentsvára és melegágya, sok nem csak papi, de tanítói, orvosi, színészi, és ki tudja még hányfajta hivatásnak. Élmény volt a Szent Miklós hegyére járni, oda tartozni és megtapasztalni, hogy a sokszor merevnek tűnő struktúrák mögött hiteles élet alakulhat, amely az egyházhoz való hűségből és szeretetből fakad.
Azt tapasztaljuk, hogy minden ember élete valamilyen projekt mentén alakul. Mintha csak akkor lenne jogunk az élethez, ha valami nagy projekt részesei vagy éppen levezénylői lehetünk, mintha csak akkor lenne az élet vállalható, ha egy személyes nagy projekt igazolná azt. Főesperes úr életéből számtalan nagy projektet említhetnénk, amiket ő tényleg úgy harcolt meg és vitt teljesedésbe, mintha a saját élete függött volna tőle, mintha a saját értékessége, az életének értelme lenne az. Mindig azon volt, hogy valami újat, szebbet, jobbat hozzon létre és másokat is motivált, hogy kezdeményezzenek, lépjenek, tervezzenek. Amikor kicsinyhitűen én magam kerültem olyan helyzetbe, hogy a szükség egy ilyen projekt kivitelezésére indított, ő maga volt, aki bátorított: „hozzá kell fogni, István, minden esélytelenség ellenére, még a félelmeid ellenére is – mondta nekem, mert ha nem fogunk hozzá, nem lesz soha semmi”. S valahogy így lett az ő tervei mentén gabonásból hittan és ifjúsági terem Csíkszentgyörgyön, ferences zárda, óvoda a Mallersdorfi nővéreknek, szép modern temploma a Bethlen-negyedieknek, papi öregotthona az egyházmegye kiérdemesült papságának, Márton Áron ifjúsági háza, és még ki tudja mi mindene a Székelyudvarhelyieknek, így lett önálló plébániája a szombatfalviaknak, temploma a boldogfalviaknak, Szent István temploma a Donát negyedieknek, bölcsődéje és óvodája sok magyar katolikus és nem katolikus gyermeknek, szállása sok Kolozsváron tanuló székelyföldi egyetemistának, hogy csak a fontosabb projekteket említsem. Sokszor kérdeztem, hogy mi szükség az ezekért vállalt sok vitára, küzdelemre, konfrontálódásra, álmatlan éjszakára, konfliktusra emberekkel, tervezőkkel, kivitelezőkkel, paptestvérrel, elöljárókkal. Nem találtam más választ, mert nem is kaphattam, mint azt, hogy Isten és az egyház iránti szeretet miatt és csakis ebből kifolyólag, mert csak emiatt érdemes. Az egyházáért mindent képes lett volna odaadni és feláldozni: pénzt, energiát, időt, kapcsolatait, sokszor családtagjait, álmait.
Mindezek mellett és mögött nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a főesperes úrnak nem csupán kövekhez köthető tervei voltak. A közösségépítés és -formálás olyan formáját művelte mindenekelőtt Csíkszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, amelyben a személyességnek hihetetlen szerepe volt. Nem legenda, hogy név szerint ismerte a csíkszentgyörgyieket, és ha egy nevet említettünk neki akár Udvarhelyről, akár kolozsvári hívei közül, rögtön tudta kötni azt, nem csupán egy lakcímhez, de egy fontos eseményhez, élethelyzethez, sokszor gondhoz, problémához.
És nem csak ezek a kedves ismerősök, egykori hívek és éppen aktuális rábízottak, de bárki, aki szükséget szenvedett valamiben, aki kért tőle valamit, az nem távozhatott üres tarisznyával, mert figyelmességben és nagyvonalúságban nem lehetett versenyezni vele. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy ő ne tudjon segíteni, hogy ne találjon valami megoldást, hogy ne olyan megoldást találjon, ami valóban segítségére van a szükséget szenvedőnek. Főesperesként mindig igyekezett bizalmasan kezelni papjai gondját, kiállni mellettük, ha bármivel kikezdték őket.
Nagy álma volt, hogy a „kőszentmihály” terv, a templom restaurálását megvalósíthassa, levezethesse. És ez most nem adatott meg neki. Kicsit olyan ez most, mint Dávid király templomépítési projektje, amit az Úr nem írt alá Dávidnak. Nátán próféta tolmácsolta neki a drámai üzenetet.
A halálos ágyon kiesik a kezünkből minden projekt. Az életünk projektek mentén teljesedik ki, de soha nem projektjeink által teljesedik be! A halálos ágyon elveszítjük az általunk kontrollált biztonságunkat, elveszti számunkra az értékét mások elismerése és elporlad korábbi hatalmunk és sok önző akaratunk. Választás elé kerülünk, a sok kicsi választás után végre az igazi döntés elé: én akarom adni magamnak az életet vagy a Jóistentől fogadom el azt. Amikor már tudtuk, hogy baj van, írtam neki egy smst, amelyben ez állt: „Imádkozom érted! Bízom benne, hogy ebben a helyzetben is tapasztalod a Jóisten jelenlétét, és most csak az Ő jelenlétére összpontosítasz.”
A legutolsó találkozásunkkor tudta, hogy az egyetemisták esti miséjére siettem. Búcsúzáskor csak ennyit mondott: Üdvözlöm a fiatalokat, a rád bízottakat! Amikor már tényleg csak a betegségére kellett volna összpontosítania, akkor is megmaradt ilyen figyelmesnek, érdeklődőnek.
Én ezt a lelkigyakorlatozást láttam ebben a kegyetlen folyamatban, amit végig kellett élnie az elmúlt két hónapban. Szépen, lassan engedte el a projektjei által megteremtett biztonságát, elengedett mindenféle elismerést és hatalmat, és az akaratából és akaratosságából is csak arra őrzött meg egy parányit, hogy kapcsolatban maradhasson a látogatóival, mellette virrasztó rokonaival, lelki gyermekével, a szentségeket kiszolgáltató „papfiaival” és paptestvéreivel. Gyakran imádkozták Szent Ignác suscipe-imáját: Vedd Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egészen akaratomat. Mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, neked Uram visszaadom. Mindenem a Tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Add nekem a szeretetet és kegyelmet, mert ez elég nekem. Szépen ment el! Mintegy belelehelve lelkét Teremtője biztos karjaiba, egyesülve azokkal, akik megelőzték őt ebben a nagy elengedésben és átmenetben. Az „Istenpor”, amit magában hordott immáron, örökre egyesült azzal az Istennel, akitől származott, és akit magában hordozva tanúskodott földi életében. Amikor most utolsó útjára indítjuk, hogy ott nyugodjon, ahol végakarata szerint nyugodni kívánt, adjunk hálát érte, köszönjük meg mindazt, amivel általa a Teremtő megajándékozott minket, és valljuk meg mi is a költővel, hogy nemcsak por, de Istenpor vagyunk. S visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek. Ámen.
Takó István plébánosnak, egyetemi lelkésznek a Szent Mihály-templomban Kovács Sándor lelki üdvösségéért bemutatott szentmiséjén elhangzott prédikációja Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 28.

Kovács Sándor halálára
Hiába mondjuk azt, néha túlságosan is magabiztosan, hogy régi ismerősünk a halál, mert amikor a saját házunk táján látogat meg, olyan, mint hogyha sohasem találkoztunk volna vele. Nos, ez is egy ilyen halál.Az alig két hónappal ezelőtt meghalt Kádár István kolozsvár-monostori paptestvérünket Búzásbesenyőn még ő búcsúztatta, és lám, most tőle kellett elbúcsúznunk karácsony másodnapján a Szent Mihály oltalma alatt álló gótikus kolozsvári templomban.
A halál képezi tulajdonképpen annak a nagy fontosságú kérdésnek a kulcsát, hogy mi is az ember. Ezért mondhatom talán azt is, valójában születése pillanatában hal meg az ember, még akkor is, ha ez a pillanat majdnem 70 évig tart.
Kovács Sándor a Maros megyei Székelykálon született 1948. április 25-én. Elemi és középiskolai tanulmányai, majd a gyulafehérvári katolikus teológia elvégzése után Isten szolgája, Márton Áron püspök szentelte pappá 1972. április 9-én. Segédlelkészként kezdte papi pályafutását Sepsiszentgyörgyön, majd folytatta Marosvásárhelyen, aztán önálló plébános lett Csíkszentgyörgyön. Ezt követően 23 esztendőn keresztül székelyudvarhelyi lelkipásztorként működött igen eredményesen, s kereken 10 évig kolozsvári plébánosként, illetve a kolozs-dobokai kerület főespereseként bizonyította lelkipásztori és vezetői rátermettségét, a Szent Mihály egyházközség és templom felelős papjaként.
Kovács Sándor közösségépítő és a szó szoros értelmében templomépítő munkáját kell méltatnom elsősorban. Ő építtette a székelyudvarhelyi Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére szentelt templomot, Boldogfalván az új templomot és plébánia épületet, valamint a multifunkcionális közösségi házat, és köztudottan ő fejezte be a kolozsvári Szent István király oltalma alá helyezett korszerű istenházát is, a Dónát úton.
Valamennyi állomáshelyén természetesen lelki téren is nagyon figyelemreméltó munkát végzett. Fontos feladatának tartotta a hagyományos egyházi és nemzeti ünnepek precíz és mozgósító erejű megszervezését, népes elsőáldozások és bérmálások előkészítését és levezetését, a gondjaira bízott fiatal segédlelkészek hosszú sorának a sokrétű pasztorációs munkába való szakszerű bevezetését, ezzel párhuzamosan újabb papi hivatások ébresztését, valamint a különféle társadalmi és kulturális igényből született rendezvényeknek, nem utolsósorban a kerületéhez tartozó plébániáknak és lelkipásztoraiknak az anyagi és erkölcsi segítését. A sok egyéb teljesítmény mellett külön is kiemelendő a mallersdorfi szegény ferences nővérek újraletelepítése a küküllőmenti városban, a Márton Áron Ifjúsági Ház létrehozása, a tanuló ifjúsággal, a helyi iskolákkal, a társadalmi szervezetekkel és a polgári hatóságokkal kiépített gyümölcsöző kapcsolata. Tovább is sorolhatnám persze a megvalósításokat, amelyeknek a sora ezzel korántsem teljes, de egy kicsit visszakapcsolok a Kincses Városba. Tíz évvel ezelőtt történt Kolozsvárra helyezése óta sokrétű tevékenysége mellett, hogy egyebeket ne említsek, sikerrel működtette a testi táplálékot és megpihenést nyújtó, Czirják Árpád által létrehozott Agapé-szállót és éttermet, valamint mind a helyieknek, mind az átutazóknak szellemi-lelki felüdülést kínáló nőszövetségi dísztermet, illetve az ott megszervezett rendszeres és színvonalas előadásokat, nem utolsósorban pedig a helyi Szabadság napilapban közölt egyházi ünnepekhez kapcsolódó írásokat.
XVI. Benedek pápa hét évvel ezelőtt, 2010-ben szentelte fel a spanyolországi Barcelonában az újkori világ egyik építészeti csodáját, az Antonio Gaudi által tervezett, időben 100 évig épült Sagrada Família (Szent Család) tiszteletére emelt templomot. A szentatya a világhírű Gaudit laudáló beszéde elején azt emelte ki, hogy: az 1926-ban meghalt Mester, saját bevallása szerint, egész művészi pályája során, három könyvből inspirálódott: a nagy természet könyvéből, a Bibliából és a templomi liturgiából. Hasonlósági alapon állíthatom: szerényebb méretekben ugyan, de ugyanezek a „könyvek” inspirálták munkássága során a szépet szerető kolozsvári főpapot is, Kovács Sándort. A szép istentiszteletek liturgikus és zenei megszervezése mindvégig szívügye volt. Így aztán a liturgia nem is vált soha letargiává!
Isten vegye be őt égi kórusába. Lux æterna luceatei! Az Örök Világosság fényeskedjék neki! Jakab Gábor / Hargita Népe (Csíkszereda)

lapozás: 1-30 ... 661-690 | 691-710

kapcsolódó

» az adatbázisról
» írok a szerzőnek

további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998